Imádtam az egyetemet, imádtam beadandót írni, szakdolgozatot még jobban. Az órák nagy részén ott is voltam, jegyzeteltem szépen – hacsak nem 8-kor kezdődött és/vagy egy óra lett volna az adott nap, ezen esetekben tisztességes alkukat kötöttem, elcseréltük olyannal, akinek meg arra nem volt érkezése (kedve?) elmenni, amire én bejártam. Na de ahogy írtam, nagyrészt ott voltam, aminek az eredménye az 5-6 év alatt egy termetes doboz telis tele jegyzetekkel, amit meg is őriztem, mert mint írtam, imádtam az egyetemet, így a jegyzeteimet is.
Aztán egyszer rám jött a selejtezés, elengedés, beláttam, hogy jó, hát szépen, egy helyen, időrendben lefűzve tárolom, azaz nem számít rendetlenségnek, de a térfogata talán túlzás – kiváltképp, hogy 10 éve nem nyitottam ki a dobozt. Elhatároztam tehát, hogy felére csökkentem a 10 éve őrizgetett jegyzetek, könyvek mennyiségét – ez volt a célkitűzésem és ennek szellemében veselkedtem neki a feladatnak. Nem, ez nem volt gyors folyamat, bele-bele olvastam, nézegettem, nosztalgiáztam.
És közben egyre inkább beláttam, hogy csak érzelmi okokból őrizgettem. Jó szociológus lévén és a Bak aszcendensemmel természetesen lemértem, hogy mennyi megy az ismerős gyerekek papírgyűjtésére – ebből logikusan gondolhatnánk, hogy a súlyát, de engem az érdekelt, mennyi hely szabadul fel, így a magasságát mértem le, ezt dokumentáltam is, és elküldtem az egyik egyetemi barátnőmnek, aki erre azt reagálta: „Hogy neked még a szemeted is milyen szép!” – ekkor még nem tudtam, hogy egyszer abból fogok élni, hogy segítek másoknak különböző kis kupacokat gyártani.
Ha segítségre van szükséged az otthoni rendrakásban, selejtezésben, keress bizalommal, rakjunk rendet együtt!
